A professzornak csak azt kell tudnia, hol a tanársegéd?

Biztosan ismeritek a régi viccet arról, hogy kinek mit kell tudnia (a diáknak mindent, a professzornak elég annyit, hol a tanársegéd). Ez jutott eszembe amikor a napokban azzal szembesültem, a magyartanárok nem feltétlenül tartják fontosnak nyilvános megnyilvánulásaikban a helyes írás aka helyesírás gyakorlását.

Hozta az élet, hogy leveleztem valakivel, ismeretlenül, hivatalosan, aki tanárokat képez, sokat panaszkodik arról, mennyire gyenge diákok mennek tanárnak. A bökkenő csak az, hogy az illető, eredetileg magyarszakos, elölről Ph.D, hátulról mondjuk adjunktus, a hallgató szót következetesen egy l-lel írja, halgató.

Történik ez a rettenetes tragédia, majd egy másik magyarszakos, gyakran megnyilvánuló Facebook-szereplő posztol, majd nem javít, így Szinnyei.

A napokban hosszas beszélgetés zajlott egy kedves barátunk Facebook hírfolyamában, ahol valóban remek tanár barátnőnk bevallotta, ő bizony nem tudta megtanulni a verslábak neveit, de nem várta el a diákoktól sem. A hallgató szót azonban bizonyára le tudja írni, ahogy azt is tudja Szinyei Merse Pál nevét hogyan írják. Ez a különbség a hasznos és a haszontalan, vagy inkább mindennapi és haszontalan tudás között.

Kezdő tanár koromban beleakadtam egy idősebb kollégába egy konferencián, akinek nem sikerült kiszámolnia, hogy egy szendvicsért és üdítőért mennyit fog fizetni, majd büszkén közölte, nem számtantanár ő, hanem matematikatanár ő, miért is kellene neki tudni fejben számolni.

Valahogy ez az egész szerintem jól tükrözi, hogy mi a legnagyobb baj a magyar oktatásban. Tanár és tanárokat képző tanár sem tartja kínosnak, hogy nyilvánosanan, súlyos helyesírási hibával állítson ki magáról bizonyítványt. Ugyanakkor az iskolában számonkért lexikális tudás… Ugye folytatnom sem kell. Ha mégis, emlékezzünk az Enyves égerre.