Defying gravity

Oké, meggyőztetek, a továbbiakban tiszteletben tartom a combnyaktöréshez való jogot, sőt bizonyos embereket biztosan nem fogok megpróbálni megsérteni azzal sem, hogy felajánlok segítséget. Esetleg azt meg lehetne fontolni, hogy vörös riasztás idején azok, akik azt nem vették figyelembe és ennek következtében megsérülnek, az extrém sportolókhoz hasonlóan viseljék annak anyagi felelősségét is. 

De nem, nem győztetek meg, hogy bárki belehalna vagy örök depresszióba esne, ha egy extrém időjárási helyzetben 2 napig bent maradna a lakásban. Így aztán mindenkit kérek, hogy tartsa tiszteletben azt a jogomat, hogy mérges legyek az emberi hülyeségre. Továbbá előre szólok, én továbbra sem fogok gyerekkel a nyakamban viharban kimenni a Duna-partra tűzijátékot nézni, és minden szerettemet arra fogom bíztatni, hogy vörös riasztás esetén ne menjenek az utcára.

Elképesztő komment-cunamit sikerült kiváltanom tegnap ezzel a Facebook-bejegyzéssel: „Vessetek a mókusok elé, de nem értem, hogy ha a rádió 3 napja arról harsog, hogy minden tiszta jég és csúszik, akkor miért kell nekem ma is a járdán totyogó öregasszonyokat kerülgetni és elkapogatni, aztán hosszan állni a boltban mögöttük sorba, mert ma is csak két zsemlét és 10 dkg párizsit vettek. Tényleg nem lehet csak évente egyszer mindezt 2-3 napra bevásárolni előre, esetleg igénybe venni a felajánlott segítséget, és otthon maradni? Tudtak róla, arról is, hogy holnap 10 fok lesz, azt hallgatom tőlük a sorban.”

Egy volt kollégám jegyezte meg csendben, magánüzenetben, hogy elképesztő, az elkényelmesedett városi ember mennyire nem hajlandó tudomásul venni, hogy a természet még erősebb nála. Nem emberi jogokról, józan észről szól ez az egész.

Ismerőseim egy része úgy ítélte meg, intolerancia, ha úgy gondolom, épelméjű ember egy olyan időjárási helyzetben, amilyenre én utoljára kb. 16 éves koromból emlékszem, szakít a rutinnal, bevásárol a beláthatatlanul hosszúnak tűnő 2-3 napra és a fenekén marad otthon. Vagy legalább előhívja a 20-30 évvel ezelőtt még rendszeresen megeső telek emlékét, és ráhúz egy frottírzoknit a cipőjére. De ezek a környékbeli öregasszonyok nem hagyják magukat. Még el is mesélik, hogy régen így csináltál volna, de 75 fölött juszt se, marad a tükörtalpú cipő, a csakazértiselmegyek a két zsemlémért, a tükörjégen a falba kapaszkodva, de azért banyatankot rángatva maga után, ezzel is javítva a stabilitást. Igazuk van, az emberi hülyeség végletes eseteivel nem vagyok toleráns.

Többen feltételezték, ezalatt a két nap alatt az öreglányok mind belehalnának a magányba. Ha ez így van, akkor ez is új jelenség. Az érintett öregasszonyok egytől egyig férjjel, többen a gyerekekkel is, együtt élnek, ráadásul gangos házban, ahol a magány, sokszor a magánélet is szinte lehetetlen, mindet ismerem. Elhiszem, hogy 50 év házasság után, összezárva egymás agyára mennek, de valahogy a karácsonyt, a pünkösdöt meg a húsvétot is kibírták, amikor a bolt ki sem nyitott két napig. Persze, ez ismert jelenség, a gravitációval ész nélkül dacoló öreglányok nagy része naponta többször is meglátogatja a szupermarketet egy-egy terméket vásárolva. Ott persze nem lesznek kevésbé magányosak, mert nem beszélgetni mennek egy sarki boltba, de bizonyára Kohn bácsihoz hasonlóan az úton érzik jól magukat. Nem akarom a rendszeres mozgás fontosságát sem elbagatellizálni, sőt, iszonyú fontos, de évente két extra nap kimozdulás nélkül még nincs vége a világnak.

A jégpáncéllal amúgy személyes rossz viszonyom a korábbi alkalomtól datálódik. Nagyjából 16 éves voltam, és azon a napon döntöttem el végleg, hogy az első lehetséges pillanatban elköltözöm az anyámtól. Nem volt még internet, sem mobiltelefon, a rádió viszont folyamatosan mondta, hogy életveszélyes a helyzet. Budán laktunk még, én pedig Apunál voltam Pesten, aki próbált hatni észre, szívre, de ez anyámnál nem játszott. Úgy ítélte meg, lejárt a láthatás, nekem azonnal haza kell mennem, annak ellenére, hogy a jégpáncél miatt a villamosok sem tudtak felmenni a Margit-hídra. Ömlött az eső, szél volt, jó erős a Duna fölött, híd korlátját is több centi jég borította. De nekem muszáj volt, csak a hídon átjutni majdnem másfél óra volt, gyakorlatilag négykézláb, úgy, hogy a nem túl jelentős emelkedőn állandóan visszafújt a szél. Volt nálam egy régifajta ernyő, azt próbáltam szöges botnak használni. És közben nyilván volt időm átértékelni iszonyokat és viszonyokat.