Magázzalak vagy tegezhetem?

Egész életemben üldözött a tegezés-magázás és a rangkórság témája. Gyerekként, tanárként és szülőként ehhez még hozzájött a csókolomozás-tetszikezés is. Aztán elkezdtem angolul dolgozni, és kiderült, ez a kérdés bizony itt is keményen felmerül, bár nyilván a keresztnéven szólítás formájában. Alapvetően tegeződős típus vagyok, bár már fiatal koromban is zavart, ha a boltban már első alkalommal hangos sziával köszönnek. Nem viselem el a csendőrpertut, így ha egy gyerek nem hajlandó tegezni, akkor én is magázom. Volt szerencsém olyan iskolában tanítani, ahol általános volt a tegeződés, és soha nem tapasztaltam, hogy csak ettől kevesebb lenne a tisztelet. Aztán dolgoztam minisztériumban, ahol – vagy inkább amikor, mert a mai kor(mány)ban ez már nem így van – a miniszter is tegeződött, természetesen kétoldalúan, mindenkivel. Amióta tudom, hogy az EU-ban nagyjából teljes a tegeződés (keresztnéven szólítás), azt hiszem, ez is jele annak manapság, hogy valaki mennyire elkötelezett a demokrácia iránt.

A dolog gyökere nyilván a neveltetésem. Egészen kicsi koromban megtanultam, megtapasztaltam, hogy a miniszter és az államtitkár is csak egy bácsi/néni, akit egyesek valamiért államtitkár elvtársnak hívnak, de ő azt kéri, hívjam Zsiga bácsinak vagy Laci bácsinak. És hogy ez az egész hogy jutott épp most az eszembe? Vittem a kutyákat az éves oltásra. Első perctől kezdve ugyanoda járunk, a korombeli Attilával, az állatorvossal mindig megbeszéljük a világ dolgait meg a gyerekeink aktuális híreit. Szerencsére két oltás között csak a közértben szoktunk találkozni, ahol mások szinte megsüvegelik, de beszélgetni legfeljebb a kutyájukról állnak le vele. Mintha attól, hogy tudjuk és használjuk egymás keresztnevét, jobban is érdeklődnénk a másik, mint ember iránt. Az állatorvosban pedig nagyon is fontos az ember. A kutyáknak remek radarjuk van, a mieink a rossz kisugárzású embereket megugatják, megmorogják. Ő viszont úgy tudja beoltani őket, hogy észre sem veszik, így azt gondolom, nagyon rendben van, mint ember is.

Tanítottam olyan iskolában, ahol nem volt megengedve nekünk, tanároknak, hogy tegeződjünk a gyerekekkel. Az alsósokkal én ennek ellenére tegeződtem, a felsősökkel igyekeztem magázódni. A hideg rázott attól, ha csókolommal köszöntek, főleg akkor, amikor mondjuk a hetedikes lányok kétszer körbefutották a suli háztömbjét (ami sportteljesítménynek sem volt utolsó lévén szó a Kertész-Dob-Erzsébet körút-Wesselényi háztömbről), csak azért, hogy háromszor köszönhessenek csókolomot a 22 éves nekem, akit a suli előtt várt a pasim. Aztán ugyanezek közül a csajok közül köszöntött az egyik hangos ’csókolom, Eszter nénivel’ jó 20 évvel később, amikor egy rendezvényen találkoztam vele. Szóval nekem jobb, ha eleve tegezésből indulunk. Két dolgot nem tapasztaltam soha: azt, hogy attól látszólag tisztelnének, hogy magáznak, és azt, hogy kevésbé sikerülne kivívnom tiszteletet attól, hogy tegeződünk. (Mert abban nem hiszek, hogy bárkit a státusza miatt eleve tisztelni kellene, de erről majd egy másik posztban.)

A tanáraim nagy része, iskolai, egyetemi egyaránt, legkésőbb a végzéskor összetegeződött velünk. Egyetlen ember van, akivel a mai napig kerülni próbálom a megszólítást, matek szakos volt középiskolai osztályfőnököm, akivel azonos szakunk miatt sokszor találkoztunk szakmai közegben is, de soha nem ajánlotta fel a tegeződést. Talán ez is befolyásolt, hogy minden diákomnak, hallgatómnak azonnal, az első találkozáskor felajánlom a kölcsönös tegeződést, amivel általában élni is szoktak.

Mivel fiam van, és szerencsénk volt, oviban és alsóban lehetett tegezni a pedagógusokat, én bizony nem tanítottam meg a fiamat csókolomot köszönni, helyette Levente Péter szellemében a napszak szerinti köszönést és a magázást tanultuk meg ötödikre. Ez egészen addig működött, amíg az őt addigra már több mint három éve tanító egyik tanár azt nem találta mondani nyolcadikban az akkor már nála jócskán magasabb, férfiasodó hangú kis pasinak, ha még egyszer csókolom helyett jó reggeltet köszön, intőt kap. Sajnos összefutottam az osztályfőnökkel, és elmeséltem neki, mert annyira viccesnek találtam, ő pedig nyilván leállította az illetőt. Pedig nagyon vártam az intőt, meg volt beszélve Levente Péterrel, hogy ő fogja megválaszolni.

A fiam osztálytársaival mindig is tegeződtünk osztályszinten, tehát minden szülő minden gyerekkel. A gimiben van egy-két fiú, akiknek kényelmesebb magáznia, őket én is magázom. A lányokkal ’kegyetlenebb’ vagyok, mert ők a csókolózáshoz vonzódnak, legalábbis ezt feltételetem a 'csókolom'-ból. Egy ’végrehajtani!’ felhívás általában megoldja a problémát, véglegesen.

Az európai kontextusban meglévő tegeződés akkor vicces, amikor az ember német vagy osztrák kollégákkal dolgozik, mivel ők még a magyaroknál is tekintélyelvűbbek általában. Évek óta dolgozunk egy bécsi proffal, aki férfi, de a nálam jó tíz évvel idősebb osztrák, szintén férfi elődöm számára a mai napig Professor Ecker, nekem az első perctől kezdve Alois. Nekünk, akik az Európai Bizottság előtt a civil társadalom szakmaiságát képviseljük, egy főosztályvezetővel még biztosan tegező a viszonyunk, de a gyakran az annál magasabb rangú tisztviselőkkel is. Ez akkor volt a legszórakoztatóbb számomra, amikor Navracsics egy informális beszélgetésben azt mondta a vele beszélgető civil oktatási szakembereknek ’Call me Tibor.”, aztán rájött, hogy gyakorlatilag összetegeződött velem, a magyarral is (még ha ezt nekem kellett is volna kezdeményezni). Pedig a mostani kurzus embereinek fontos, hogy megsüvegeljék őket. A fáma szerint Illés Zoltán, amikor miniszter lett még az első Orbán-kormány idején, elvárta, hogy a minisztériumi dolgozók, akik az előző héten az előző miniszterrel még tegeződtek, enyhe meghajlással köszönjenek neki kalap hiányában. Ma is azt tapasztalom, önkormányzati vezetők elvárják közvetlen munkatársaiktól is, hogy polgármester urazzák, alpolgármester asszonyozzák őket, nekem anno eszembe se jutott, hogy ne keresztnéven szólítsam őket, amikor egy polgármester titkárságát vezettem. Külföldön sokszor inkább az tűnik a szakmai tisztelet jelének, ha valakiről keresztnéven szólunk, azt jelzi, szívesen dolgozunk vele együtt. 

(a kép forrás a Daily Mail)