Kit érdekel, hogy mire gondolt a költő?

Elolvastam Elena Ferrante: Briliáns barátnőm című könyvét, ami szerencsére ’saját jogon’ is remek olvasmány. Sikerét nagyrészt annak köszönheti, hogy a közönség és persze főleg a média az író személye körüli rejtélyre igyekezett megtalálni a választ, minden valószínűség szerint sikerrel. Egyik legkedvesebb irodalmi beszélgetőpartnerem, brüsszeli törzsszállodám olasz, immáron publikált író portása. Vele beszélgettünk a könyvről, meg persze a szerző körüli médiahajcihőről. Nektek is bevallom, amit neki is elmondtam: nem érdekel a szerző, nem érdekel az életrajza, ahogy nem érdekel az sem, egy irodalmi alkotásról a hivatalos elemzések mit tartanak. Csak az érdekel, nekem mit ad az adott szöveg, akkor, amikor éppen olvasom. Talán ezért is választottam az angol bölcsészdiploma helyett a közgazdaságtant másoddiplomának. Hogy ezt miért éppen most osztom meg veletek? Mert minden jel arra mutatott, hogy másokban is elindított ez a téma gondolatokat, és épp most.

Egy-két napja osztotta meg egy tanár ismerősöm ’ismeretlen adatközlő’ tollából a következőt:

Kérdés: "Mi az, amit mindenképp megváltoztatnál a magyarórákban?" Válasz: "Betiltanám a verselemzéseket. Az összeset. Örökre. Mindenhol."

És én csak hevesen bólogatni tudtam, amikor olvastam. Fontos ismerni a versformákat és az irodalomelemzők hivatalos álláspontját? Ha egy ismert költő epigonjának készülsz, akkor biztosan. Vagy ha le akarsz, érettségizni, mert ez is része az ott szükséges papagáj-tudásnak. De nagy baj lenne, ha egy vers csak akkor hatna az olvasóra, ha ismerné ezeket a technikai paramétereket, ráadásként pedig a költő életrajzát, ami számos hivatalos verselemzéshez feltétlenül szükséges. Még a nem lírai műfajoknál is mást mond egy szöveg az olvasónak körülményektől, hangulatoktól függően. Hát még egy vers! Annak végképp minden pillanatban csak egy, nyilván akkor és ott elemezhető, hatása van, de ez már egy fél óra múlva teljesen más lehet.

De a magyarórai elvárás általában nem ez, hanem egy bevált kánon visszaadása, esetleg néhány tanárnál némi saját véleménnyel kiegészítve, de jó eséllyel azt már nem figyelembe véve, hogy a dolgozat kiosztásakor esetleg már egészen mást gondol a diák, és már három nappal korábbi önmagával sem ért esetleg egyet. Így aztán a vers- és egyéb műelemzések iskolai felhasználásra a nagy bullshit-generátor alkalmazásával készülnek, amelynek használata az iskolai siker elengedhetetlen kellékének bizonyult már 30-35 éve is, és ahogy a saját gyerekemnél látom, nincs ez másként ma sem. De jól biztosan nincs így. A kisfiút, aki az illusztráción található, engedni kellene felállni a könyvekre és belátni a fal mögé, mert most a fal tövében ül és magol.

Egy volt csoporttársnőm osztott meg egy Guardian interjút Tom Stoppard brit drámaíróval. Az interjúból megerősítést kapott egy közel harmincéves véleményére, aminek eredménye akkor egy tanárral való összeütközés volt. Angol irodalom tanárunk az a fajta volt, aki pontosan tudta, mire gondolt a költő. Tudjátok, az a fajta, akinek egy évfolyamdolgozatra beadni nem a saját gondolataitokat kell, hanem irodalomelméleti művek alapján megfogalmazott, jól bevált paneleket használó bullshitet. De ahogy ebből az esetből is kiderült, a költő nem arra gondolt. Arról nem is beszélve, mennyire mást mondhat az akkor született szöveg ma, mint mondott akkor, mondjuk 1990-ben. (A nagytudású hölgy egyébként, azt hiszem, mély nyomokat hagyott mindannyiunkban, én egy műfordítását néhány éve csak a kiadó hosszas unszolására voltam hajlandó elolvasni. Műfordítónak kiváló, mint kiderült.)

A témában talán még érdemes idecitálni Sara Holbrook amerikai költőnőt, aki néhány hete írt cikket a Huffington Postba, amikor rájött arra, nem tudná helyesen megoldani azokat a feladatokat, amelyeket egyes verseivel kapcsolatosan központi, a mi felvételinkhez vagy kompetenciamérésünkhöz hasonló, dolgozatban feltettek texasi általános iskolásoknak. Mert ő, a költő, biztosan nem arra gondolt, nem úgy szerkesztett, stb. Szóval kb. azt írta, gondolta a fene. Meg azt, hogy talán halott költőkkel se kéne ilyet tenni, de élőkkel még annyira sem.

Nem lehetne elfelejteni a ’mire gondolt a költő’ kérdést örökre, és a szerző személyét, életrajzát a – remélem - olvasás megszerettetését és értő olvasását célzó irodalomórák helyett a könyvmarketing világába száműzni, de oda is csak korlátozottan? Mert Elena Ferrante, az első bekezdésben idézett négykötetes Nápolyi történeteinek első kötetét még el lehet adni a szerző személye körüli rejtéllyel, de még az erre fogékony olvasó is csak akkor fogja megvenni a másodikat, ha a szövegnek volt számára üzenete. Ahogy az olvasó ember is maga fogja eldönteni, hogy mondjuk a magyar irodalmi kánon által pantheonba helyezett költők közül kiket tart valóban Költőnek.