A 'szokásos' nyári könyvajánló 2018

Az elmúlt fél évben rengeteget utaztam, amikor viszont nem, akkor nem nagyon volt időm olvasni, mert rengeteget dolgoztam. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én arra lettem figyelmes, hogy ha egész nap a billentyűket verem – e-mailek, cikkírás, tananyagkészítés -, este keveset olvasok, inkább rejtvényt fejtek vagy megnézek valamit a tévében. Utazás közben elsősorban vonaton, repülőn olvasok, de akkor sokat. Ha csak tehetem, olyankor nem dolgozom. Na persze előfordul, hogy az utolsó pillanatban, a gépen állítom össze az előadást vagy a tréninget (meg ne mondjátok másnak). De ritkán. Repülőn viszont egyrészt csak e-könyvet olvasok, másrészt utazás közben főként szórakoztató irodalmat olvasnak a legtöbben, ahogy én is. A nyári könyvajánló ezért kissé vegyesre sikerült, olyan is van benne, amiről már olvashattatok a blogon.

Robert Menasse: A főváros

Az elmúlt hónapok olvasmányai közül az abszolút top volt számomra ez a könyv. A címszereplő maga Brüsszel, az EU adminisztrációjának központja, egy kis tagállam szintén nem nagy fővárosa, ami fogalommá vált, nagyrészt negatív felhangokkal. Ha valamire negatívan utalnak politikusok vagy újságírók, akkor rendszerint „Brüsszel” a hibás (és persze minden jó döntést a tagállami politikusok harcoltak ki). Menasse fővárosa szerethető, esendő város, kedves kis vendéglőkkel, parkokkal, temetővel, irodaházakkal, és persze az ott élő emberekkel, akiknek csak egy része belga. A szerző a könyv megírásához Brüsszelbe is költözött, így testközelből szerezhetett tapasztalatokat erről az igazán európai, kozmopolita városról, ami ugyanakkor bizony koszos és kaotikus is. Az itt élő vagy (hozzám hasonlóan) állandóan visszajáró emberek pedig valószínűleg együttesen jól modellezik azt az Európát, amiért sokan aggódunk, Robert Menasséhoz hasonlóan. A részletesebb ajánlót itt olvashatod a blogon.

Jo Nesbø: Macbeth (Shakespeare újra)

Az elmúlt hónapok egyik legjobban várt könyve volt számomra ez az új Macbeth. Talán tudja az olvasó, hogy a Shakespeare újra sorozat a Hogarth angol kiadó vállalkozása. Nesbø kivételével eddig csak brit és amerikai szerzőket kértek fel arra, hogy gondolják újra Shakespeare történeteit, és írják meg saját, mai verziójukat belőle. Az eddig megjelent 6 kötetből ez és másik négy már megjelent magyarul, és mivel a korábbiakat a Kossuth Kiadó adta ki, most kedvenc norvég szerzőnk is náluk jelent meg. Ennél a kötetnél, szerencsére, megtartották az eredeti borítót, így a megszokott skandináv hangulat már adott. Bár az újraírt Macbeth története egy kitalált északi városban játszódik, valamikor néhány évtizeddel ezelőtt, a mai Magyarországon olvasva sajátosan aktuális. Mi másról szólna, mint a hataloméhségről és a hatalom veszélyeiről. Egy idézetből pedig választ kaptam arra is, mi lehet az oka annak a barbárságnak, amivel évek óta irtják a fákat kis hazánkban.

Nem tagadom, Nesbø eddigi próbálkozásai arra, hogy ne Harry Hole történetét folytassa, nem arattak nálam osztatlan sikert. Ez a kő kemény történet viszont megvett. Feszes, fordulatos sztori, számos csavarral, váratlan fordulattal. Kicsit hasonló ez a vállalkozás ahhoz, amikor egy rendező színpadon vagy filmvásznon valamelyik drámát mai környezetbe helyezi, akár modernizált szöveggel. Az igazi nagy kihívás az, hogy ezekben az újraírt történetekben még éppen elég legyen Shakespeare-ből, de mégis az adott szerző műve legyen. Nesbønek ez sikerült. Hamarosan azt is kiderítem, a többi újraíró szerző hogyan oldotta meg a feladatot.   

(A többi kötetet is elolvasom a következő hetekben, és majd írok róluk. Sajnos sorozat-borítót kaptak, ami nagyjából annyira teszi vonzóvá őket, mint a Diákkönyvtár sorozatot, ezért egyszerűen lemaradtam arról a hírről, hogy van magyar kiadás. Talán a Macbeth sikere segít abban, hogy a teljes sorozat elérhetővé váljon a magyar olvasó számára.)

José Rodrigues dos Santos: A lótusz virágai

Ez volt az idei év első hónapjainak legkellemesebb meglepetése. Kicsit félve fogtam bele a könyvbe, mert láttam, hogy többen fanyalogtak. De nem csalódtam, sőt, azt hiszem, ez tetszett a legjobban az eddig olvasott Dos Santos könyvek közül. Aki olvasott már Noronha professzoros történetet, tudja, hogy a sztori mindig valójában csak ürügyül szolgál egy olyan téma megismertetésére, amit a szerző fontosnak tart, és a témát a professzor mindig tanárosan és részletesen elmagyarázza. Tulajdonképpen ugyanezt kapjuk itt is, ám történelmi regény formájában.

Mindig azt hittem, hogy elég sokat tudok a XX. század történelméről, sokat olvastam már róla, de mint kiderült, csak bizonyos földrajzi szeleteiről. Olvasás közben jöttem rá, hogy mennyire keveset tanultam és tudok Portugália, Japán és Kína történetéről a múlt század első feléből. Sokat hallottam portugál kollégámtól arról, hogy milyen volt az élet a Salazar-diktatúra utolsó éveiben. Most már sokkal többet tudok az oda vezető útról is. Tudtam, olvastam a japán kultúráról, az ország második világháborús szerepvállalásáról, de Murakami Harukit olvasva nem ismerkedtem meg azzal a sajátos, ősi viszonyrendszerrel, ami nem egészen 100 éve még élt a szigetországban. Mao, Csang Kaj Sek, Koumintang – be kell vallanom, kevesebbet tudtam ezekről is, mint most, a könyv elolvasása után. Oroszországból, azt hiszem, elég jó voltam, viszont izgalmas rácsodálkozás, némi visszaemlékezés volt filozófia tanulmányaimra, végiggondolni Dos Santosszal együtt a demokrácia előnyeit, hátrányait, a görög filozófusok vagy Hegel gondolatait, és leginkább azt, ahogy Marx és Engels elméleteire épülve mennyiféle különböző, kirekesztő és elnyomó rendszereket létrehozó ideológia alakult ki. Az pedig, hogy alig pár héttel a hazai választások előtt olvastam, miközben tombolt körülöttem a választási kampány, csak hozzátett a kötet aktualitásához. Csak reménykedni tudok abban, hogy a jelenlegi helyzet hasonlósága egyes korábbi történelmi helyzetekhez most más eredményeket hoz.

Vajon a könyvben elinduló párhuzamos történetek összeérnek a trilógia következő két kötetében? Gyanítom, igen, bár, ha nincs más szándéka a szerzőnek, mint hogy megmutassa, a világ különböző szegleteiben ugyanabban az időben mennyire más és más volt az élet alig pár évtizede, már önmagában is érdekes. (A nyáron mindenképpen közelebb jutok a válaszhoz, vár rám a második kötet, A lila pavilon.) Milyen izgalmasak lennének párhuzamos történetek mondjuk a török hódoltság alatt élő Magyarországról, a feudális Habsburg területekről és a polgári forradalom Angliájáról.

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

Ez a fantasy regény volt az elmúlt hónapok legnagyobb meglepetése számomra. Hónapok óta várt a fiamra a polcon, nem vitte még magával az egyetemre. Azt gondoltam, beleolvasok, hogy eldöntsem, megvegyem-e neki a másik két kötetet, ami a molyok véleménye szerint jobb ennél. Aztán ott is ragadtam Bulikovban. Egészen pontosan abban a kiválóan kidolgozott világban, amelyben a történet játszódik. Bár a fantasy általában nem az én műfajom, de ahogy a sci-fiben is, ebben is a jól kitalált és felépített világot értékelem a leginkább. Itt pedig a világ, a háttértörténet szépen, lassan bontakozik ki és fedi fel magát. Elég hamar kiderül, hogy pontosan kidolgozott, kitalált fantáziavilágot épített fel a szerző, amivel szívesen ismerkednék még. Ahogy halad a történet, egyre többet tudunk meg a múltról, egy gyarmatbirodalom bukásáról. Megtudjuk azt is, mire számít a szerző abban az esetben, ha a gyarmati sorból felemelkedő nép revansot tud venni elnyomóin.  A Lépcsők városa története a fantasy műfajában egy kicsit kémregény, egy kicsit krimi, de kalandregény, sőt egy kicsit még romantikus és humoros is. Kifejezetten szórakoztató olvasmány, azok közé tartozik, ami valószínűleg másként érdekes az eredeti célcsoportnak – a tinédzsereknek és fiatal felnőtteknek -, mint nekem, a középkorú nőnek. Viszont azon könyvek egyike, amit gyerek és szülő egyaránt szórakoztatónak tart, elolvas, és máris eggyel több a közös beszédtéma. Amikor a fiam elkezdett olvasni, minden könyvet elolvastam, amit ő is. Elég sokáig igyekeztem lépést tartani vele, szerencsére számos olyan műfajt kedvelek én is, amit ő. Ma már nem olvasok el mindent, de néha van egy-egy ilyen szerencsés eset. Az első kötet most nála van, a második és harmadik viszont e-könyvként mindkettőnkre vár.

Nagy Ádám (szerk.): Nevelj jedit!

Ki ne venne szívesen a kezébe egy olyan könyvet, aminek a szerzői között van westerosi kóbor lovag, csillagflottakapitány, bűbájtantanár vagy éppen sárkányszelídítő? Ezt a kötetet pedig ilyenek jegyzik, bár a muglik számára látható énjük a pedagógiához, a tanárképzéshez, az egyetemi világhoz köti őket. Nem tagadom elfogultságomat, mert a szerkesztő-szerző évtizedes barátom, ám mégis örömmel ajánlom ezt az érdekes könyvet mindenkinek, akit érdekel az iskola világa, a foci mellett a másik téma, amihez mindenki ért. Bővebb ajánlót itt olvashattok.

Donato Carrisi: A lelkek ítélőszéke

A nyári könyvajánló végére egy igazán jó krimit hagytam, ám nem skandinávot. Most már tudom, hogy korábban is megjelent az olasz szerző egyik műve magyarul, nem ismertem, a könyvre pedig egy rádiós könyvajánlóban figyeltem fel, aztán láttam, hogy nagyon magas pontszámot kapott a molyon is. (Kicsit félve vágtam bele, mert úgy tűnt, ebben is lesz valami danbrownos, az elmúlt hónapok legnagyobb csalódása viszont épp Dan Brown legújabb regénye, az Eredet volt.) A több, párhuzamos szálon futó történet nem adja könnyen magát, vigyázni kell, nehogy valamelyik szálat elengedje az olvasó. A történetszövés igazán profi, egészen a végéig fenntartja a feszültséget és az érdeklődést, a különböző idősíkok és mozaikok csak a végén állnak össze teljes képpé. De összeállnak, nem marad elvarratlan szál, csak épp annyi, hogy benne legyen egy következő kötet lehetősége. Ha a krimi műfaj okán strandkönyvre számítunk, fel kell készülni arra is, hogy a sztori hamar letehetetlenné válik, így komoly leégés-veszéllyel számolhat, aki a plázson fog neki az olvasásnak. Sokkal inkább ajánlom, hogy egy csendes, esős délután fog neki az olvasásnak, de ne lepődj meg, ha reggelre ki is olvasod.

Végül, ahogy szoktam, megmutatok néhányat azok közül a könyvek közül, amiket a nyáron szeretnék elolvasni.