Szinkronúszás, szerencsére szinkron nélkül

Azt hiszem, a héten találkoztam a magyar férfi szinkronúszó válogatottal. A Művész Moziban vártunk a barátnőmmel arra, hogy bemehessünk a Férfiak fecskében vetítésére. Mellettünk szép lassan összegyűlt egy kis csapat középkorú pasas, akiket egy alacsony, ám határozott hölgy sorban utasított arra, hogy a nyolcadik sorba váltsanak jegyet. Kicsit furcsa volt, de a film végére megvilágosodtam: ez csak a magyar csapat lehetett. Reméljük, hamarosan megszorongatják a svédeket.

Az eredetileg Swimming with Men című angol film valahogy úgy születhetett, hogy a rendező, Oliver Parker, esetleg Aschlin Ditta forgatókönyvíró hallott a svéd férfi szinkronúszókról, és elképzelték, milyen lenne, ha Carson a Downton Abbeyből tagja lenne az őket kihívó brit csapatnak. Azután pedig le is forgatták az erről szóló filmet. Az eredmény egy szórakoztató, olykor elgondolkodtató, vérbeli angol társadalmi komédia páros és páratlan számokról, midlife crisisról, barátságról, kapcsolatokról, önmagunk vállalásáról és az igazi sportról. És arról, hogy kell egy csapat. És kellene egy hely, ahol mindenki egyenrangú, ahol a jómódú irodista, a kétkezi munkás és a fiatal tolvaj egyformán fontosnak érezheti magát, ahol csak az alapján ítélnek meg, hogy milyen szépen fordulsz a víz alatt. De ha nem sikerül szépen, nem nevetnek ki, hanem segítenek.

Azon gondolkozom, a mai magyar valóságban létezhet-e ilyen közeg, létezik-e olyan hely, ahol mindenki egyenrangú lehet, van-e olyan közösség, ahol valóban él az egymás segítése, a csendes, csak a háttérben zajló, és nem melldöngető szolidaritás. A filmbéli közösségben mindenki mindent tud vagy legalább sejt a másikról, de ezt nem felhasználják, nem megosztják a Facebookon, hanem csendben és angolosan segítik egymást úgy, ahogy, és akkor, amikor kell. Szép lenne, ha lenne ilyen, ugyanis egy egészséges társadalom egyik ’tünete’ ez.

A film célcsoportja nyilvánvalóan a szereplők korosztálya, a már nem annyira fiatalok. Ezt tükrözte annak az előadásnak a közönsége is, amit mi láttunk. Az artmozi személyzete ehhez valószínűleg hozzá van szokva, így nem kaptunk megjegyzést arra, hogy a hátsó sor – feliratos film kombó esetleg nem szemüveges ’néniknek’ való, ahogy ezt korábban egy multiplexben egy kissé kétségbeesett jegyszedő leányka megemlítette. Évek óta próbálom ilyenkor kizárni a magyar feliratot, mert utálok a félrefordításokon mérgelődni, de nem sikerül, viszont most csak egy szarvashibát vettem észre. Viszont a brit filmek jó szokásának megfelelően az angol kiejtések nagy választékát hallhatja a néző hála annak, hogy nincs szinkron, ami külön élmény, de egyik-másikhoz a gyakorlatlan fülnek valószínűleg hozzá kell szoknia.

Annyira viszont nem vagyunk öregek, hogy valaha is láttunk volna fecskét amúgy élesben. Egy olyan, gatyagumival nem rendelkező fürdőgatyáról van szó, amelyet rugalmatlan lenvászonból készítettek valamikor az ötvenes-hatvanas években, madzaggal lehetett rögzíteni, és a korabeli beszámolók szerint ezen tulajdonságai miatt nem hagyott túl sok mindent rejtve. Miért kellett épp ezt a címet adni a filmnek magyarul? A filmben ugyanis uszodai körülmények között is jólöltözött urakat látunk, sehol semmi retró. Már, ha mi nem számítunk annak így 50 felé már a puszta létünkkel.