Medgyes Péterről túlzás nélkül állítható, hogy világhírű
angoltanár, aki amellett, hogy tanárok generációit segítette és segíti ma is
abban, hogy jobb szakemberré váljanak, egész felnőtt korában utazott:
sportolóként, botcsinálta idegenvezetőként, tanárként, tudósként, rektorhelyettesként,
helyettes államtitkárként, diplomataként. Világgá
mentem című könyvében már a legelején leszögezi, sosem fotózott. Pedig
dehogynem. A könyv nem más, mint verbális pillanatképek gyűjteménye Helsinkitől
Bora Boráig. És ahogy az a pillanatképekkel lenni szokott, egyik-másik
irigylésre méltóan jól sikerül, vannak olyanok, amelyek saját emlékeket
ébresztenek fel az nézőben/olvasóban, és vannak olyanok – ezek általában a
képek készítőinek kedvencei -, amit valahogy nem sikerül annak befogadnia, aki
nem járt ott vagy épp abban a pillanatban nem volt a fotóssal (jelen esetben
krónikással).
Amikor az ELTE angol szakára jártam, nagyon szerencsések
voltunk. Péter épp abban a félévben egészen sokat tartózkodott Magyarországon,
így ő tanította a szakmai módszertant. Nappali tagozatos egyetemistáknak délután
6-ra előadást iktatni az órarendbe nem feltétlenül jó ötlet. Az ő elődásain
katalógus nélkül is lógtak a csilláron is. Nem sokra emlékszem abból, amit
elmondott. Elméleti alapokat az ember ritkán tud felidézni 30 évvel később.
Viszont mindannyian arra vágytunk, hogy olyan tanárrá váljunk, mint ő. És
emlékszem arra, hogy rengeteg remek sztorit osztott meg előadás közben. 4-5
évvel ezelőtt mindketten előadók voltunk egy konferencián. Két dologra emlékszem:
arra, hogy nagyon jól szórakoztam az előadásán, és arra, hogy rettegtem, mit
fog szólni ő az enyémhez.
Jóval az egyetem után, Magyar Bálint oktatási és kulturális
minisztériumában kollégaként is egymás mellé sodort az élet, viszont soha nem
utaztunk sehová együtt. Most, hogy elolvastam a könyvét, nagyon sajnálom, hogy
így alakult. Bár én magam még igencsak messze járok a 100 országtól (akkor
számoltam meg, amikor láttam a kötet alcímét: Avagy
hogy kerül egy angoltanár 100 országba?, és még az ötvenet is
alulról súrolom), de sokat utaztam és utazom, Péterhez hasonlóan sokszor
konferenciákra, 2-3 napokra. És pontosan ismerem azt az érzést, amikor az ember
nem bírja ki, hogy ne menjen el egy olyan helyre, ahol még nem járt, pedig csak
2 napra szól a meghívás, meg persze sokszor olyan helyre is, ahol már
megfordult korábban is, mert úton lenni jó. Ugyanakkor egészen más így utazni,
mint turistaként. A fentiek alapján már nyilván sejti a tisztelt olvasó, hogy
kénytelen vagyok elfogultságot bejelenteni a szerzővel kapcsolatban. A
történeteket olvasva pedig csak még jobban tisztelem őt.
Próbáltál már, kedves olvasó, egy csoport tanárral
városnézésre menni? Egy ilyen csapat a lehető legrosszabb, szinte minden
esetben elveszítek belőlük néhányat, mert a tanárok arra vannak szocializálva,
hogy ők mennek a csoport élén. Ők tudják, merre kell menni, még akkor is, ha
nem. Medgyes Péter fiatal tanárként, mellékállásban, tanárokat és
hozzátartozóikat kísérte idegenvezetőként szerte Európában, és a történetek
alapján aránylag keveset veszített el közülük Dover fehér szikláin vagy a
Boszporusz partján. Tiszteletreméltó teljesítmény. Jó tanárként pedig hamar
megtanulta, hogy neki akkor is tudnia kell, merre járnak éppen, ha fogalma
sincs róla. Ezt az Ünnepi Könyvhéten rendezett könyvbemutatón úgy fogalmazta
meg, a jó idegenvezető, ha kell, nagyokat hazudik.
Az, akinek a munkája miatt kell sokat utaznia, pontosan
tudja, sokszor mennyire nehéz belesuszterolni valami olyan programot is, amivel
legalább benyomásokat szerez az ember arról a helyről, ahol éppen van.
Különösen így van ez, ha a szervezők és a sors egy nemzetközi szállodalánc
egyik egyenhotelébe irányítják, ahol nem csak a szállása van, de a konferencia
és az étkezések is ott zajlanak. Ilyenkor rutinos előadók egy kicsit
megszöknek. Medgyes Péter számos története ilyen: néhány röpke benyomás abból a
bizonyos szabad egy-két órából. Nem tudom, másnak mennyire ismerősek ezek a
helyzetek, az így szerzett benyomások. Nekem nagyon. A történetek nagy részénél
azonnal felbukkant valami hasonló a sajátjaim közül. És pontosan értem, miért
ilyen apró szilánkokból állt össze a kötet.
Éppen ezért viszont azt hiszem, lesznek kissé csalódott olvasók
is. Olyan talán nem lesz, aki nem találja meg a sztorik egy részében a humort.
Én időnként hangosan felnevettem, míg máshol bólogattam, mert velem is
megtörtént csak nem feltétlenül ott, és nem épp úgy. Péter ugyanis pontosan azt
írta meg, amit mesélt volna, ha leül veled szemben egy kávéra. Mesél egy
utazásról, eszébe jut egy jelenet egy másikból, előkapja azt a
pillanatfelvételt, majd visszatér az eredtihez, de előre szól, hogy még az a
másik album is sorra fog kerülni. Ne várjon azonban senki olyan alapos,
bédekkernek is beillő humoros útleírást, mint Bill Bryson vagy régebbről a
Fehér Klára-Nemes László házaspár köteteiben. Ahhoz ez a terjedelem nagyon
kevés, hiszen 100 országról jelennek meg a gyorsfotók mindössze 300 oldalban.
Ezek a filmes világból ismert teaser-ek inkább.
Sztorizós könyv a Világgá
mentem, aminek azonban valószínűleg nem ártott volna egy határozott kezű
szerkesztő (aki ugyanakkor apróbb hibákat is észrevesz). Olyan, aki a
történeteket, amelyek egyébként élőszóban egy kávé vagy egy fröccs mellett
tökéletesen megélnek Medgyes Péter hangján, egy kicsit jobban papírra rendezte
volna. Nekem biztosan sokat adott az olvasás élményéhez az, hogy tudtam úgy
olvasni, mintha Pétert hallgatnám, „ment a fejemben” a hangoskönyv. És talán az
sem ártott, hogy közben kétszer átcikáztam Európán, a madridi botanikus kertet
ajánló sorokat például aznap este olvastam, amikor épp ott voltam. Remélem,
lesz olyan olvasó, aki akár egy Medgyes-féle rövid történet alapján is
hozzátesz néhány tételt a bakancslistájához. Nem kell túl sok ahhoz, hogy az
ember beleszeressen egy helybe. Sokszor elég néhány órát ott tölteni, vagy
talán elolvasni egy-két anekdotát róla. Nekem kerültek új elemek a
kívánságlistámra.
Corvina, Budapest, 2018
312 oldal · puhatáblás
No comments:
Post a Comment